Nevelés

„Lakatlan sziget teória”

WebSzeretném Veletek megosztani a „Lakatlan sziget teóriát”!

Ahogy egyre több anyukával találkozom és beszélgetek a gyermeknevelésről, szoptatásról, altatásról, egyre jobban azt látom, hogy mi Anyukák, nagyon el vagyunk bizonytalanodva. Vannak dolgok, érzések, amik belülről jönnének, de a sok külső elvárás miatt, amit a modern civilizáció ránk tesz, egyszerűen nem merünk a belső érzésekre hallgatni.

Még a legmagabiztosabb anyukák is el tudnak bizonytalanodni, mert sajnos a környezet sokszor pont annak az ellenkezőjét tanácsolja, amit az ember belül jónak érez. Emiatt látok rengeteg frusztrált anyát és sok síró babát. Senkinek nem jó az, hogy gyakorlatilag könyvekből próbálunk gyereket nevelni, illetve teljesen tévhitekre alapuló állításokat (három óránkénti szoptatás, alvás tréning stb) próbálunk követni.

Amikor én gondba kerülök a gyereknevelés olyan kérdéseiben, hogy például: „Mellre tehetem-e a babámat, ha most szopizott kb. öt perce utoljára?”, vagy „Elaludhat-e a baba mellen?”, vagy „Jól teszem-e hogyha a „nagy” két éves fiamat is még úgy altatom, hogy mellette fekszem és szépen kivárom míg elalszik?” stb; nos, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy: Mit tennék akkor, ha egy lakatlan szigeten élnénk, csak mi, a mi családunk; mindenféle jó tanács és elvárás nélkül? Ha nem lenne senki, aki megkérdezi, hogy: „Tényleg mellen altatod el?”, „Tényleg veletek alszik egy ágyban?”, „Tényleg nem tud a két éves gyereked egyedül elaludni?”

Mindig arra jutok, hogy ha tényleg egy lakatlan szigeten lennénk, akkor szabadon és zavartalanul, minden külső nyomástól és elvárástól mentesen tudnék hallgatni az anyai ösztöneimre és persze a gyermek kéréseire. Akkor nem lenne semmilyen könyv, magazin, jó tanács….csak én és a babám és az az érzés, hogy az a legjobb mind a kettőnknek, ha bízunk egymásban. Bízom magamban, hogy ösztönösen tudom, hogy mi kell a babámnak, és bízom a babámban, hogy ő pedig ösztönösen azt kéri, amire szüksége van.

A képlet olyan egyszerű(nek tűnik), gyakorlatban nem mindig ilyen könnyű, de nagyon megnyugtató gondolat, legalábbis nekem, hogyha arra gondolok, hogy mint nő, arra vagyok teremtve, hogy gyermeknek életet adjak és felneveljem, tehát megvan minden képességem arra, hogy ebben a szívemre hallgatva sikeres legyek!
Ha ebbe belegondolok, mindig megnyugszom és ahogy nőnek a gyerekek el kell, hogy mondjam, eddig az élet minket igazol! 🙂

Egy hozzászólás

  • Andlos

    Ott a lényeg a vastag betűs kiemelésekben!
    Egy anya vagy apa ösztönei sokkal többet segítenek a nehéz helyzetekben ha hosszabb rövidebb ideje egy hullámhosszon vannak egymással és a babájukkal. Napjainkban különösen sok stresszt rak egy családra, amikor könyvből próbálnak meg gyereket nevelni és az okozza az aggodalmat, hogy jaj nem úgy reagál a baba, ahogy a nagy indiai ősanya nevében leírta az egyik fogadatlan prófétája. Sokkal többet lehet tanulni a gyerektől, ha figyelünk rá, mint a „tankönyvekből”. Nem azt mondom, hogy kuka az összes könyv, mert még mindig hasznosabb, mint a fészbukk, de annak idején, csak magunktól jöttünk rá, hogy délután 5 fél6 közt akkor nyugodott meg az első kisfiunk, hogy lépcsőztünk vele a lakásban. Fél óra lépcsőzés? – egyik „szakkönyv” sem említette. A lényeg, hogy tapasztalni kell, mert az élményt ad az egész családnak….humort, sírást, kacagást……a könyv pedig remek lesz elalváshoz, bár ebben a korban nem a hajnalig tartó olvasás az anyukák minden napos kikapcsolódása 🙂

Leave a Reply